Nekem legalábbis nem túl sokszor. Mondhatnám, soha.

Pedig nem is olyan régen, egy magára valamit is adó, a divatot éles szemmel követő hölgy a forró nyári napokon ki sem lépett az utcára napernyő nélkül. Igaz, vélhetően nem is kellett tömegközlekedésre szállnia, nem rángatta a gyereke végig a körúton és a negyedikre sem neki kellett felcipelnie a dugig tömött szatyrokat.

De mint tudjuk, a divat nem elsősorban a gyakorlatiasságról szól, és ez nem volt másként eleink idején sem. Így nyugodtan dőljünk hátra, és csodáljuk meg dédanyáink titkos fegyvereit, a nyári összejöveteleken és sétákon elengedhetetlen napernyőket.

Ki hinné ma már, hogy az ernyőknek annak idején etikettjük is volt. Míg látogatás alkalmával az esernyőt mindig az előszobában kellett hagyni, addig a napernyőt a hölgyek magukkal vihették a szobába: „az a csinos, csipkés kis jószág olyan jól is áll a kézbe” – adta ki a verdiktet az Új Idők 1898-ban.

A divat honi diktátorai pedig már akkor is arra törekedtek, hogy a praktikumot az esztétikummal vegyítsék. Az esernyők sem voltak feltétlenül azok az unalmas darabok, mint egykoron. Volt olyan, melynek nyele „értékes fából, csontból, vagy teknőcből” készült. A Színházi Élet 1930-ban pedig arról tudósította a hölgyeket, hogy a „divatos ernyő színben megegyezik a kabát színével, tehát sötétzöld, sötétkék, bordó, barna, vagy fekete”.

A divatban persze már akkortájt is a hírességek vitték a prímet, elsősorban a színpadok ünnepelt színésznői. Róluk készültek azok a fotók is, melyeken mások mellett Honthy Hanna, Fedák Sári, Gombaszögi Frida vagy Turay Ida pózol a szebbnél szebb csipkecsodákkal, és amelyeket február 14-ig lehet megtekinteni a Klebelsberg Kultúrkúrián. (A belépés díjtalan.)

És bár még messze a nyár, és eső helyett is egyelőre csak a hó szállingózik, ám ez nem lesz mindig így. Úgyhogy csak azt tudom javasolni, mindenki túrja fel a gardróbját, szekrényét, nagymama kelengyés ládáját – hölgyek, ernyőre fel!

A képek innen vannak.