Ha Breuer, akkor nyilván Breuer-szék. Naná! Hiszen kívánhatna-e magának többet bármely magára valamit is adó tervező, minthogy nevét már egészen fiatalon beleírja a dizájn halhatatlanjai közé. A Pécsett 1902-ben született Breuer Marcellnak ez sikerült is, hiszen formabontó székeivel már alig huszonévesen letette alkotói névjegyét.
Breuer azonban ennél sokkal több, a modernizmus egyik atyja, vagy ahogy majd’ hatvan éve a Time megjegyezte, a huszadik század formateremtőinek egyike.
De kezdjük rögtön a legelején. Mint annyian mások, Breuer Marcell is a Bauhaus bűvkörében, egészen pontosan Walter Gropius irányítása alatt kezdte bontogatni szárnyait. Kezdetben festegetett, majd elég hamar árnyergelt a bútortervezésre, és 1922-ben már meglehetősen nagy feltűnést keltett az úgynevezett faléc székkel.
Az áttörést azonban nem ez, hanem a csővázból alkotott ülőalkalmatosságok hozták meg. Arnt Cobbers a Breuerről írott könyvében azt valószínűsíti, hogy a kerékpár kormányváza volt az, amely az akkor huszonhárom éves tervezőt megihlette. A csővázas szék 1927-ben nyerte el végső formáját, melyet 1962-től kezdve Vaszilij néven forgalmaznak (Breuer így kívánt tisztelegni a Bauhaus tanára, Vaszilij Kandinszkij előtt). A karosszék egyébként B3 néven is ismert, melyből a B betű a Breuerra utal.
Breuer és a Vaszilij 1927-ben
Az acélcsöves bútorok közül is megemlítendő még az úgynevezett Szabadlengő (B33), melynek megalkotása azután egy hosszan húzódó szerzői jogvitához vezetett Breuer és a holland építész-tervező, Mart Stam, illetve a terveik alapján a szabadlengőt előállító cégek között. Mindkét tervező ugyanis azt állította, hogy a szabadlengő ötlete az ő fejéből pattant ki, s a másik csak lenyúlta azt. Breuer Németországban végül elveszítette a pert.
A hatvanas években azután a Gavina nevű olasz cég Cesca néven kezdte el gyártani a Breuer-féle székeket (a Cesca utalás Breuer lányára, Francescára), a későbbiekben pedig ezen a néven vált a szék ismertté és népszerűvé.
A bútortervezés mellett Breuert már a húszas évek végén, harmincas évek elején egyre inkább az építészet izgatta. Karrierje kezdetén főként lakó- és családi házak tervezésével foglalkozott. Közülük is az egyik legkiemelkedőbb a háromszintes, pillérekkel alátámasztott, szinteltolásos technikával felépült Harnischmacher-ház, amely azonban a második világháborúban teljesen megsemmisült. Breuer 1933-ban végleg maga mögött hagyta Németországot, és először Angliában, majd az Egyesült Államokban próbált szerencsét.
Az általa tervezett épületeknek se szeri, se száma. A kérdés nem az, hogy mit, sokkal inkább, hogy mit nem tervezett. Portfoliójában ugyanis éppúgy találhatunk családi házat, mint sportközpontot, kutatóközpontot, székházat, apátságot és egyetemet vagy akár múzeumot. És akkor most szeretnék megosztani valamit. Miközben ugyanis a képeket kerestem, egy igazi gyöngyszemre bukkantam, egészen pontosan egy képre.
Az 1965 októberében készült fotón Jacqueline Kennedy és Breuer – újságírók gyűrűjében – a Whitney Museum építési területét járja be éppen.
Breuer és Jackie 1965-ben
Breuer a hetvenes évek közepén vonult vissza, addig fáradhatatlanul dolgozott, szakmailag és üzletileg is rendkívül sikeres volt. Modern alkotó volt, a szó legteljesebb értelmében. Alkotásai, épületei ugyanakkor mintha nem állták volna ki az idő, vagy még inkább az utókor kritikai próbáját.
Arnt Cobbers írja fentebb már idézett könyvében, hogy Breuer lakóházaiból a bírálók sokszor a forradalmi gesztust hiányolják; későbbi, nagyszabású beruházásainál pedig előszeretettel alkalmazott előre gyártott betonelemeket, illetve használt nyersbetont, ezt a technikát és anyagválasztást azonban az utókor sokszor fanyalogva veszi tudomásul.
Breuer azonban akárhogy is nézzük zseni volt, aki egyebek között olyan művészekre hatott, mint Philip Johnson, Paul Rudolph vagy John Johansen. Ha még élne, éppen jövőre lenne száztíz esztendős.
Breuer a Whitney-ben 1966-ban
A fotók innen és innen és innen és innen és innen és innen vannak.
